Játékos vonatos

Végül nem fagytunk meg reggelre annak ellenére sem, hogy a tűz  kialudt a kandallóban. Viszont volt forróvíz fürdéshez, bár  zuhanyzás után a nyirkos törülköző nem volt valami komfortos érzés. Tibnek hajszárítóval egy kicsit átmelegítettem a fürdőlepedőt, legalább neki legyen langyosabb. Igen, elszoktunk a hűvös, nyirkos időtől, március óta melegben éltünk és most fura volt ez az érzés. Én meg rájöttem, hogy a feltűrt halászfarmeromat le tudom hajtani, így lett majdnem-farmerom, ami azért melegebb a lenvászonnál.

A gyors készülődés és a meleg teás reggelitől átmelegedtünk és mire végeztünk a falatokkal, meg is érkezett a sofőr, hogy levigyen minket a pályaudvarra.

Rájöttünk, hogy  jól döntöttünk, amikor az utazási irodával rendeltettük meg a jegyet a Toy Train-re (kisvasút). Nagyon sokan álltak a pénztár előtt, nagyon, nagyon sokan.

Igazán kedvelt ez a kis játékvonat. A britek építették az 1900-as évek elején és ez Dél-India legmagasabban fekvő (2.600m)  vasútvonala (műemlék).  Évente kb. 500ezer utast szállít a maga a 12 km/órás sebességével a 46 kilométeres távolságon (az idei 500ezerben benne vagyunk mi is juhééé!!!).

Dízelmozdony húzza a játékvonatot a fenti szakaszon, a lejjebb lévő részeken van csak gőzmozdony. Szerencsések voltunk, mert május elseje óta jár újra itt a vonat, mivel  2009-ben súlyos károkat okozott az esőzés.

Szóval, átvergődtünk a tömegen és izgatottan vártuk, hogy beérkezzen a szerelvény.

 

Aztán jobbra-balra futkostunk, mert gőzünk sem volt, hogy hova kéne leülni, vagy melyik ülést válasszuk. Az persze, a jegyekre rá volt nyomtatva, hogy melyik is a mi helyünk, de valahogy úgy viselkedtünk, mint akik életükben nem utaztak se vonaton, se buszon, se repülőn…(vagy utaztunk?)

Mire kényelemben helyeztük magunkat, akkor jött a kaller és átvezényelt minket a saját helyünkre, ne foglaljuk másnak a másodosztályú helyét, ha nekünk az elsőre szól. Bár az igazat megvallva, első ránézésre egyforma volt a két hely teljesen(nekem).

Jöttek-mentek az emberek, mindenki keresgélte a helyét, szóval nem csak mi voltunk lököttek, izgatottak. A kocsink másik felében is ültek már és a mi részünknél lévő üres helyekre is becsatlakozott egy maláj család. Megint meg kellett állapítanom, nekik is kevert a nyelvük. Úgy látszik, ezeknek az ázsiai népeknek teljesen beleivódott a nyelvezetükbe az angollal kevert beszéd.

A vonat is elindult, az eső is elállt, a fiatalok is kurjongattak az alagutakhoz érve, a táj is szép volt, minden úgy egyben volt, jól éreztük magunkat. És még az én wellingtonom is ment a Wellington táblához (errefelé, mindennek megvan az angol neve, mert hát ugye a britek formálták, rendezgették a környéket).

Végül 1-1,5 órás gyönyörködés a tájban, vonatablakon kibámulás után begördült a szerelvény az állomásra.

A kisvonatos képek a Coonoor tábla alatt vannak :)

Lekászálódtunk a kocsinkról, jól körbejártuk a mozdonyt és az állmást is. Majd elindultunk a következő élmény felé, ami szintén Coonoor-ban volt, csak kicsit arrébb…

folytatása következik.

 

Ooty

Miután felmelegedtünk az ebédtől, meg jól fel is öltöztünk, hát szépen elindultunk felfedezni a környéket. Mondjuk, nem értettük, miért néznek ránk a helyiek igen furcsán,  ezért mi meg rájuk néztünk furán, bosszúból!

Most nem azért, de logikus-e az, ahogy ők öltözködnek? Esőben szoknyában, lábujjközi papucsban és sapkában meg kesztyűben?!

 

 

Most mondja azt valaki, hogy a miénk logikátlanabb öltözék!

 

Mondja csak bátran, elbírjuk :) Mi a ködösben edződött, nem érdekel, hogy hülyének néztek, de én azt veszem fel, ami nekem tetszik elv alapján élünk.

Valószínűleg a helyiek is így gondolják ezt :)

Ezt nagyon szeretem a ködösben, hogy az emberek vállalják esendőségüket és felvesznek bármit magukra, főleg, ha az védi őket az esőtől, széltől, esővízben úszó kakitól és szeméttől, megfázástól, akkor meg miért ne!? :)

Na, szóval, miután minden szembejövő szoknyás-sapkás férfi és száris-kardigános-sapkás nő megbámult minket, le is értünk a városba és bekanyarodtunk a viaszmúzeumba, hogy jól szemügyre vegyük, a helyi madám tüsszo alkotásokat hehhee, nem vagyok gonosz, de öltözékünk kikacagása vért kíván! :)

Érdekes volt a kiállítás, nem túl nagy, nem túl sok, de a legfontosabb indiai embereket bevették a listába. Bár fura volt, hogy Tamil Nadu miniszterét Dr. Kalaignar M. Karunanidhi,  és annak fiát Sztálint sem találtam meg… Pedig majd’ minden falra fel vannak festve (na, most egy fotót sem találok, ami ezt bizonyítaná). Mindenfelé őket lehet látni az egész államban, szóval miért ne járhatna akkor nekik viaszból is egy szobor!?

Volt egy kicsit vicces, kicsit szánalmas, drasztikus fotó is…erős idegzetűek klikkeljenek csak a kép megnézéséért :)

Majd a múzeumból kifelé menet találkoztunk két fura fazonnal, gőzöm sincs, kik is voltak, de nagy vidámsággal pózoltak nekünk.

Megtaláltuk a postát is, de képeslapot sehol sem lehetett kapni. Furán is néztek rám, mikor képeslapokat akartam venni és nem teát…

A nézelődés után beültünk dosa-t falatozni és megkóstoltam a csokis teát is. Hogy lejárjuk az uzsonnát sétáltunk a környéken megint egy kicsit és elindultunk haza, hogy még sötétedés előtt visszaérjünk a hegyre.

Megvacsoráztunk és Tib igyekezet meleget csiholni. Valamiért nagyon hosszú fát adtak, de azért egészen jól égett és melegített kicsit a szobán. A paplannal viszont semmi gond nem volt, még pótplédet sem kellett kérnem…

a kép alatt néhány újabb fotó a kirándulásról :)

Kapcsolódások:
Manmohan Szingh – a miniszterenök, majd a wiki megmonjda (HU)

Udhagamandalam

Júniusban már nem egyszerű száraz területet találni, de azért nem adjuk fel, és semmi sem veszi kedvünket, megyünk és felfedezünk.

A monszun hozzánk (Chennai) csak szeptember végén érkezik, de e hatalmas ország többi részén már idő van az ázásra. Sőt több helyen korai esőzésről is írnak az újságok (ahogy nálunk is nagyon szokatlan időjárás volt az elmúlt napban, sok esővel és viharral, ami itt nem jellemző).

Az indiai monszun júniustól szeptemberig tart, és Nyugat- és Közép-India kb. 90%-át, Dél- és Észak-nyugat-India 50-75%-át érinti. Havonta min. 200-300 mm eső esik, júliusban és augusztusban esik a legtöbb. forrás:wikipedia.org

Volt pár ötletünk, merre is kellene elindulni, de az utazásszervező visszaírta, hogy oda, meg oda és oda sem ajánlatos ilyenkor menni…

Így hát marad a környék, ami nem annyira esős. Érdekességet meg mindenfelé találunk, keresni sem kell (ez itt India).

A környéken Tamil Nadu államot kell érteni, de  kinézett célponthoz repülőzésre van szükség. Nem gond, repülni szeretünk.

Szombat reggel kivételesen az autó nem késve érkezett és igaz, hogy nagyon fura útvonalon közelítettük meg a repülőteret, azért nem késtünk el és túl is éltük.

Na, azt kell mondanom, hogy a múltkori repülésnél szerintem elfelejtették a bőröndöket lezárni, ahogy azt meg is jegyeztem (epésen). Mert most a SpiceJet ellenőrei bizony átvilágítás után körbetekerték egy műanyaggal, hogy utólag már semmi se kerüljön a bőröndbe.  Nekem mondjuk, ez logikus is, ha az átvilágítás és a leadás között métereket kell az utasnak vonszolnia a poggyászt.

A repüléssel minden rendben volt és szerencsésen megérkeztünk Coimbatore apró repterére. Annyira apró volt, hogy visszafelé gyalog küldtek ki minket a géphez.

Sajnos az eső esett, de ez nem volt nagy meglepetés, mert az elmúlt napokban Chennai is kapott rendesen vizet fentről, meg a neten is nézegettük az előrejelzést, így csomagoltunk melegebb ruhát is, gumicsimmát és esőkabátot is.

Egy kedves, kicsit szeleburdi sofőr várt minket a reptéren, valamit az autókkal is kavart, mert amihez odaráncigálta a bőröndöt, az nem az volt, amivel később elindultunk. Mindegy, megtalálta az autót és 3 óra múlva megérkeztünk a Ootyba (Udhagamandalam).

A szállás egy kicsit el volt dugva. Vagy lehet, hogy nem is, de a sofőr nem találta.  Pedig az ember azt gondolná, hogy egy arra szakosodott szállítócég alkalmazottja ismer minden szálláslehetőséget a városban, ahova fuvarozza az ügyfeleket. Mivel ő beszélte a helyi nyelvet, nem volt nehéz az útbaigazítást megérteni, így még egy kis plusz autókázás után meg is érkeztünk és eső ide, felhők oda, hűvös meg amoda, a kilátás az valami csudi-csudi-csudi volt!!

Ooty (Udhagamandalam) igen kedvelt volt az angolok körében. Sőt, annak idején  madras-i (chennai-i) (brit) kormány itt alakította ki a nyári rezindenciáját (vajon miért? költői kérdés ez csupán, de ha nem ugrik be a válasz, szólj és megírom).

A környéken szinte minden kicsit ködösbeli formára van kialakítva vagy legalábbis látszik az angol behatás. A lefolyócsövek is a házon kívül futnak, sőt házak is vannak. Vannak parkok és rendezettebb, tisztább, város(abb) Chennai-nál, pedig fenn van a hegyen. Az ember azt várná, hogy egy kis eldugott falucska várja ott a magasban, a felhőkön is túl. És elvileg műanyagmentessé próbálják tenni az egész környéket. Azért erre még várni kell, de alakul idővel biztos.

Úgy látszik, Chennai valamiért nem kívánja felvenni az európai formákat (ez nem a hagyományoktól való eltérés, ez a tisztaság, a rendezettség igénye lenne).

Kis nyomozás után megtaláltuk a panziót, aminek a neve Sherlock, csak, hogy stílszerűek legyünk. Előhalásztuk a melegebb göncöket a bőröndből, a gumicsimma, esőkabát, sál és sapka és farmerkabátka is felkerült ránk (megfejtés a tegnapi kérdéshez, mert Indiában sállal, kabátban fotózkodni, nem fura-e??).

 

Vételeztünk egy forró ebédet, amire igen csak szükségünk volt, mert március 9-e óta nem volt részünk ilyen hidegben hhehehehehe majd neki is vágtunk felfedezni  a környéket. én mindig is mondtam, izzadni sokkal vidámabb dolog, mint fázni és meglepő módon Tib haloványan, de bólogatott. én láttttttammm!!

további képek a virág alatt :)

Kapcsolódások:

Coimbatore – majd a wiki megmondja (EN)

Ooty.com (EN)

Sherlock Cottage (EN)