Végül nem fagytunk meg reggelre annak ellenére sem, hogy a tűz kialudt a kandallóban. Viszont volt forróvíz fürdéshez, bár zuhanyzás után a nyirkos törülköző nem volt valami komfortos érzés. Tibnek hajszárítóval egy kicsit átmelegítettem a fürdőlepedőt, legalább neki legyen langyosabb. Igen, elszoktunk a hűvös, nyirkos időtől, március óta melegben éltünk és most fura volt ez az érzés. Én meg rájöttem, hogy a feltűrt halászfarmeromat le tudom hajtani, így lett majdnem-farmerom, ami azért melegebb a lenvászonnál.
A gyors készülődés és a meleg teás reggelitől átmelegedtünk és mire végeztünk a falatokkal, meg is érkezett a sofőr, hogy levigyen minket a pályaudvarra.
Rájöttünk, hogy jól döntöttünk, amikor az utazási irodával rendeltettük meg a jegyet a Toy Train-re (kisvasút). Nagyon sokan álltak a pénztár előtt, nagyon, nagyon sokan.
Igazán kedvelt ez a kis játékvonat. A britek építették az 1900-as évek elején és ez Dél-India legmagasabban fekvő (2.600m) vasútvonala (műemlék). Évente kb. 500ezer utast szállít a maga a 12 km/órás sebességével a 46 kilométeres távolságon (az idei 500ezerben benne vagyunk mi is juhééé!!!).
Dízelmozdony húzza a játékvonatot a fenti szakaszon, a lejjebb lévő részeken van csak gőzmozdony. Szerencsések voltunk, mert május elseje óta jár újra itt a vonat, mivel 2009-ben súlyos károkat okozott az esőzés.
Szóval, átvergődtünk a tömegen és izgatottan vártuk, hogy beérkezzen a szerelvény.
Aztán jobbra-balra futkostunk, mert gőzünk sem volt, hogy hova kéne leülni, vagy melyik ülést válasszuk. Az persze, a jegyekre rá volt nyomtatva, hogy melyik is a mi helyünk, de valahogy úgy viselkedtünk, mint akik életükben nem utaztak se vonaton, se buszon, se repülőn…(vagy utaztunk?)
Mire kényelemben helyeztük magunkat, akkor jött a kaller és átvezényelt minket a saját helyünkre, ne foglaljuk másnak a másodosztályú helyét, ha nekünk az elsőre szól. Bár az igazat megvallva, első ránézésre egyforma volt a két hely teljesen(nekem).
Jöttek-mentek az emberek, mindenki keresgélte a helyét, szóval nem csak mi voltunk lököttek, izgatottak. A kocsink másik felében is ültek már és a mi részünknél lévő üres helyekre is becsatlakozott egy maláj család. Megint meg kellett állapítanom, nekik is kevert a nyelvük. Úgy látszik, ezeknek az ázsiai népeknek teljesen beleivódott a nyelvezetükbe az angollal kevert beszéd.
A vonat is elindult, az eső is elállt, a fiatalok is kurjongattak az alagutakhoz érve, a táj is szép volt, minden úgy egyben volt, jól éreztük magunkat. És még az én wellingtonom is ment a Wellington táblához (errefelé, mindennek megvan az angol neve, mert hát ugye a britek formálták, rendezgették a környéket).
Végül 1-1,5 órás gyönyörködés a tájban, vonatablakon kibámulás után begördült a szerelvény az állomásra.
A kisvonatos képek a Coonoor tábla alatt vannak :)
Lekászálódtunk a kocsinkról, jól körbejártuk a mozdonyt és az állmást is. Majd elindultunk a következő élmény felé, ami szintén Coonoor-ban volt, csak kicsit arrébb…
folytatása következik.