Nem volt egyszerű megélni az utolsó heteket. Görcsösen ragaszkodni és minden percet még a várossal tölteni – érzés volt bennünk NAGYON.
Igaz, ezt az elején is tudtuk, hogy egyszer vége lesz, csak azt nem, hogy ilyen hamar. Mert sajnos nem tudtuk, hogy a cég ennyire nem korrekt. Azt nem bántuk, hogy nem segített, nem támogatott minket, bár ők akarták, hogy kiutazzunk Indiába, azt viszont nagyon, hogy a szavukat sem állták. Volt olyan variáció is június közepén, hogy azon nyomban csomagolás és vissza a ködösbe, mert a cégnek nagyon hirtelen ott lett volna szüksége Tibre. De hogy pontosan miért is, azt nem sikerült megtudnunk… Még szerencse, hogy alapvetően csak ketten voltunk, akiket ugráltathattak és nincs 1-2-3 gyerkőcünk is, akikkel azért bonyolultabb lett volna ez az egész átcuccolás. Mindegy, csomagoltam, morogtam és próbáltam azért még megélni az utolsó indiai napokat vidáman.
Fura ezt leírni, és ne gondolja senki azt, hogy elégedetlenek vagyunk, de az 5 hónap úgy repült el, szinte 2 szempillantás alatt, szinte meg sem történt. Annyira keveset láttunk és tapasztaltunk, de ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy nagyon sokat éltünk át és tanultunk is. Jó lett volna még maradni és közelebb kerülni a szörnyűséges, de mégis csodás ország szokásaihoz, az emberekhez, a kultúrához.
Tib járt a bányába reggelente, én pedig a lakást ürítettem. Beszereztünk még 1 bőröndöt, hogy azt pluszban feladhassuk, mert a megengedett 4, az kevésnek bizonyult (az öt is, de az más kérdés).
Szépen lassan megteltek a bőröndök és megtelt az a sarok is, ahova az elmúlt hónapokban beszerzett konyhai alapfelszerelést pakoltam. Muszáj volt venni néhány edényt, eszközt, tálat, kiegészítőt, mert mikró, hűtő, pár tányér, néhány pohár, villa és kanál volt csak a lakáshoz, amikor márciusban kibéreltük, még késünk sem volt az első vacsinál (bútor, mosógép ugyan volt, de azokkal nem tudtam főzni).
Szóval, serpenyőt, tálakat, késeket, fakanalat, merőkanalat és sorolhatnám mi mindent vettünk, csak azért, hogy az alap legyen meg, amivel már lehet egy ebédet, vacsorát legyártani. Jó, oké, kenyérpirítót is vettünk, ami talán nem lett volna létfontosságú, de üvegtálra, nagykésre és porszívóra tényleg szükség volt.
Mivel ezeket nem szívesen hagytam volna hátra a főbérlőnek, viszont magammal sem szerettem volna elvinni a ködösbe, mert ilyenekkel (is) tele a raktár, meg a magyarországi állomáshelyeken is van belőlük bőven, ezért a kupac egyik részét Lakshmi vitte el, több fordulóban. Babunak is összeraktam egy bőröndnyi konyhafelszerelést, amit közelgő házassága után talán fel tud majd használni (vagy eladja és abból meg pénze lesz).
A porszívó végül ott maradt a lakásban, azt nem bírtam megoldani, hogy Babunak adjuk. Igaz, az indulás előtti napon még egész napra kértük, hogy legyen velünk és vigyen ide-oda, nagyon lelkes volt, de még éjjel szükségem volt a porcicák rémére, ezért azt nem kapta meg senki, a főbérlő majd csinál vele valamit. Babu-val búcsúzáskor még pár fotót is készítettünk és nagyon meghatódott a bőröndnyi cuccsotól és a köszönő-képeslaptól (kevéske búcsúpénzt is csatoltunk hozzá). Annyira meglepődött, hogy szinte zavarban volt, amitől meg mi voltunk zavarban, de végül elintegettük egymást és többé nem fogjuk látni, már csak a fotókon mosolyogva. Ez elég szomorúságos érzés volt, még akkor is, ha néha tényleg arckarmolós viselkedése volt. hihi. Este még jött egy olyan sms tőle, amitől el is pityeredtem. Nagyon megköszönte, amit adtunk neki és azt is, hogy az elmúlt hónapokban lehetősége volt velünk (nekünk) dolgozni. Vagy valami ilyesmit írt, sajnos véletlenül kitöröltem pár nap múlva a telefonomból :(
A bőröndöket lezártuk, a lakás üres lett megint. Igyekeztem jól kitakarítani, hogy szó ne érje a ház elejét, hogy kényes európaiak mocskot hagynak maguk után. Sikerült még egy picit aludni is a hajnali kelés előtt.
Persze, ez nem lett volna India, ha a rendelt hatalmas autó (5 nagy bőrönd, 4 kézipoggyász) időben megérkezett volna. És arra sem jöttünk rá, hogy is került az ingatlanos az autóba. Azt tudtuk, hogy ő is jön, mert mi mondtuk neki, hogy mikor megyünk el és ő mindenképpen ott akart lenni a végső kulcszárásnál. De a rendelt autóval hogyan kommunikálta le ezt, hogy őt is vegye fel valahol, arról tényleg fogalmunk sincs!? Úgy látszik, Indiában mindenki ismer mindenkit (csak mi nem).
Igaz, az a 20 perc késés marhára felbosszantott, így nem tudtam az ingatlanossal nagyon kedves lenni, főleg, hogy tudtuk, valahol az ő keze kell legyen ebben a dologban, hogy nem érkezett időben az autó. Ő volt a leggyengébb láncszem ebben a vasárnap hajnali indulásban, mert ő volt az, akivel nem számoltunk, mikor rendeltük az autót. Ha ezt tudjuk, hogy még bepofátlankodik az autóba, akkor korábbi időpontot mondunk a sofőrnek és már 4-re rendlejük a kocsit, amivel talán fél 5-kor el is lehetett volna indulni, így csak 5 előtt pár perccel indultunk, ami morcossá és frusztrálttá tett mindkettőnket (pedig Tib nem egy ideges típus). Jó, persze, nem késtük le a gépet, sőt még bőven kellett várni a beszállásra, de mi szeretünk időben (a mi tervezett indulásunk időpontjában) indulni (ez biztos valami idióta szokás, de hát mi ilyenek vagyunk).
A csomagokkal még matekoltunk kicsit feladáskor, mert túlsúlyos lett kettő is, de nem bírtuk sehogy sem átpakolni, kedvünk sem nagyon volt hozzá. Így kénytelenek voltunk pluszban kifizetni még 2 bőrönd túlsúlyát. Lehet, hogy csak kicsit kellett volna még ide-oda, rendezgetni. Lehet, hogy az amúgy is különdíjas ötödik bőröndbe kellett volna átrámolni, ami amúgy is marha nehéz volt alapból, de Tib azt mondta, ne játszunk velük, így hát nem játszottunk, fizettünk, mint az a bizonyos katonatiszt, abban a mondásban.
Kiengedtek a határon, ettől még kicsit féltünk, a korábbi regisztrációs mizéria miatt, de gond nélkül ment legalább ez. Mászkáltunk még egy kicsit a reptéren, reggeliztünk, olvasgattunk és végül beszálltunk.
Az online helyfoglalással előző nap valamiért nem volt szerencsénk, így nekem nem volt helyem, mármint előre lefoglalt, és az ügyintéző a repülőtéren sem tudott segíteni, így nem ültünk egymás mellett, de ezen azért nem voltunk kiborulva. Erre számítottunk is, mikor a BA rendszere folyton lefagyott. A jegyünk, ami az economy plus-ra szólt, egy remek kis középosztályos, kényelmes utazást biztosított, (talán Tibnek még külön jól is jött, hogy csendben ülhet valaki idegen mellett és nem fárasztom a repülési idő alatt). A turista részlegnél jobb, az business-nél rosszabb, de pont kényelmesen kibírható a 10 órás repülés azokban az ülésekben, még úgy is, hogy csendben kellett ülnöm (a mellettem lévő magányos pasit mégsem akartam fárasztani, bár lehet, hogy őt meg lehetett volna fűzni az elején, hogy cseréljenek jegyet/helyet Tibbel). Meglepően hamar eltelt az a 10 óra, láttam pár jó filmet, befejeztem egy könyvet, aludtam, ettem, ittam, 2x még sétáltam is és már szálltunk is le. Felvettük a bérautót, bezsúfoltuk a bőröndöket és elindultunk a szálloda felé, ahol csak úgy néztek, hogy hányszor fordulunk és még mindig van csomagunk :)
Furcsa volt este sétálni a dél-angliai kisvárosban, olyan érzésünk volt, mintha el sem mentünk volna. Igen, olyan volt, mintha csak tegnap sétáltunk volna azokon az utcákon utoljára, minden olyan megszokott és ismerős olyan otthonos volt, pedig eltelt 153 nap, hogy utoljára sétáltunk arra és megkezdődött a lakás utáni hajtóvadászat is)…
Önjáró bejegyzés, köszönöm, hogy benéztél, amint lehetőségem lesz, megválaszolom a hozzászólásokat.
BENGÁL-ÖBÖL 