A búcsúzás margójára

 

Nem volt egyszerű megélni az utolsó heteket. Görcsösen ragaszkodni és minden percet még a várossal tölteni – érzés volt bennünk NAGYON.

Igaz, ezt az elején is tudtuk, hogy egyszer vége lesz, csak azt nem, hogy ilyen hamar. Mert sajnos nem tudtuk, hogy a cég ennyire nem korrekt. Azt nem bántuk, hogy nem segített, nem támogatott minket, bár ők akarták, hogy kiutazzunk Indiába, azt viszont nagyon, hogy a szavukat sem állták. Volt olyan variáció is június közepén, hogy azon nyomban csomagolás és vissza a ködösbe, mert a cégnek nagyon hirtelen ott lett volna szüksége Tibre. De hogy pontosan miért is, azt nem sikerült megtudnunk… Még szerencse, hogy alapvetően csak ketten voltunk, akiket ugráltathattak és nincs 1-2-3 gyerkőcünk is, akikkel azért bonyolultabb lett volna ez az egész átcuccolás. Mindegy, csomagoltam, morogtam és próbáltam azért még megélni az utolsó indiai napokat vidáman.

Fura ezt leírni, és ne gondolja senki azt, hogy elégedetlenek vagyunk, de az 5 hónap úgy repült el, szinte 2 szempillantás alatt, szinte meg sem történt. Annyira keveset láttunk és tapasztaltunk, de ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy nagyon sokat éltünk át és tanultunk is. Jó lett volna még maradni és közelebb kerülni a szörnyűséges, de mégis csodás ország szokásaihoz, az emberekhez, a kultúrához.

Tib járt a bányába reggelente, én pedig a lakást ürítettem. Beszereztünk még 1 bőröndöt, hogy azt pluszban feladhassuk, mert a megengedett 4, az kevésnek bizonyult (az öt is, de az más kérdés).

Szépen lassan megteltek a bőröndök és megtelt az a sarok is, ahova az elmúlt hónapokban beszerzett konyhai alapfelszerelést pakoltam. Muszáj volt venni néhány edényt, eszközt, tálat, kiegészítőt, mert mikró, hűtő, pár tányér, néhány pohár, villa és kanál volt csak a lakáshoz, amikor márciusban kibéreltük, még késünk sem volt az első vacsinál (bútor, mosógép ugyan volt, de azokkal nem tudtam főzni).

Szóval, serpenyőt, tálakat, késeket, fakanalat, merőkanalat és sorolhatnám mi mindent vettünk, csak azért, hogy az alap legyen meg, amivel már lehet egy ebédet, vacsorát legyártani. Jó, oké, kenyérpirítót is vettünk, ami talán nem lett volna létfontosságú, de üvegtálra, nagykésre és porszívóra tényleg szükség volt.

Mivel ezeket nem szívesen hagytam volna hátra a főbérlőnek, viszont magammal sem szerettem volna elvinni a ködösbe, mert ilyenekkel (is) tele a raktár, meg a magyarországi állomáshelyeken is van belőlük bőven, ezért a kupac egyik részét Lakshmi vitte el, több fordulóban.   Babunak is összeraktam egy bőröndnyi konyhafelszerelést, amit közelgő házassága után talán fel tud majd használni (vagy eladja és abból meg pénze lesz).

 

A porszívó végül ott maradt a lakásban, azt nem bírtam megoldani, hogy Babunak adjuk. Igaz, az indulás előtti napon még egész napra kértük, hogy legyen velünk és vigyen ide-oda, nagyon lelkes volt, de még éjjel szükségem volt a porcicák rémére, ezért azt nem kapta meg senki, a főbérlő majd csinál vele valamit. Babu-val búcsúzáskor még pár fotót is készítettünk és nagyon meghatódott a bőröndnyi cuccsotól és a köszönő-képeslaptól (kevéske búcsúpénzt is csatoltunk hozzá). Annyira meglepődött, hogy szinte zavarban volt, amitől meg mi voltunk zavarban, de végül elintegettük egymást és többé nem fogjuk látni, már csak a fotókon mosolyogva. Ez elég szomorúságos érzés volt, még akkor is, ha néha tényleg arckarmolós viselkedése volt. hihi. Este még jött egy olyan sms tőle, amitől el is pityeredtem. Nagyon megköszönte, amit adtunk neki és azt is, hogy az elmúlt hónapokban lehetősége volt velünk (nekünk) dolgozni. Vagy valami ilyesmit írt, sajnos véletlenül kitöröltem pár nap múlva a telefonomból  :(

A bőröndöket lezártuk, a lakás üres lett megint. Igyekeztem jól kitakarítani, hogy szó ne érje a ház elejét, hogy kényes európaiak mocskot hagynak maguk után. Sikerült még egy picit aludni is a hajnali kelés előtt.

   

Persze, ez nem lett volna India, ha a rendelt hatalmas autó (5 nagy bőrönd, 4 kézipoggyász) időben megérkezett volna. És arra sem jöttünk rá, hogy is került az ingatlanos az autóba. Azt tudtuk, hogy ő is jön, mert mi mondtuk neki, hogy mikor megyünk el és ő mindenképpen ott akart lenni a végső kulcszárásnál. De a rendelt autóval hogyan kommunikálta le ezt, hogy őt is vegye fel valahol, arról tényleg fogalmunk sincs!? Úgy látszik, Indiában mindenki ismer mindenkit (csak mi nem). 

Igaz, az a 20 perc késés marhára felbosszantott, így nem tudtam az ingatlanossal nagyon kedves lenni, főleg, hogy tudtuk, valahol az ő keze kell legyen ebben a dologban, hogy nem érkezett időben az autó. Ő volt a leggyengébb láncszem ebben a vasárnap hajnali indulásban, mert ő volt az, akivel nem számoltunk, mikor rendeltük az autót. Ha ezt tudjuk, hogy még bepofátlankodik az autóba, akkor korábbi időpontot mondunk a sofőrnek és már 4-re rendlejük a kocsit, amivel talán fél 5-kor el is lehetett volna indulni, így csak 5 előtt pár perccel indultunk, ami morcossá és frusztrálttá tett mindkettőnket (pedig Tib nem egy ideges típus). Jó, persze, nem késtük le a gépet, sőt még bőven kellett várni a beszállásra, de mi szeretünk időben (a mi tervezett indulásunk időpontjában) indulni (ez biztos valami idióta szokás, de hát mi ilyenek vagyunk).

A csomagokkal még matekoltunk kicsit feladáskor, mert túlsúlyos lett kettő is, de nem bírtuk sehogy sem átpakolni, kedvünk sem nagyon volt hozzá. Így kénytelenek voltunk pluszban kifizetni még 2 bőrönd túlsúlyát. Lehet, hogy csak kicsit kellett volna még ide-oda, rendezgetni. Lehet, hogy az amúgy is különdíjas ötödik bőröndbe kellett volna átrámolni, ami amúgy is marha nehéz volt alapból, de Tib azt mondta, ne játszunk velük, így hát nem játszottunk, fizettünk, mint az a bizonyos katonatiszt, abban a mondásban.

Kiengedtek a határon, ettől még kicsit féltünk, a korábbi regisztrációs mizéria miatt, de gond nélkül ment legalább ez. Mászkáltunk még egy kicsit a reptéren, reggeliztünk, olvasgattunk és végül beszálltunk.

Az online helyfoglalással előző nap valamiért nem volt szerencsénk, így nekem nem volt helyem, mármint előre lefoglalt, és az ügyintéző a repülőtéren sem tudott segíteni, így nem ültünk egymás mellett, de ezen azért nem voltunk kiborulva. Erre számítottunk is, mikor a BA rendszere folyton lefagyott. A jegyünk, ami az economy plus-ra szólt, egy remek kis középosztályos, kényelmes utazást biztosított, (talán Tibnek még külön jól is jött, hogy csendben ülhet valaki idegen mellett és nem fárasztom a repülési idő alatt). A turista részlegnél jobb, az business-nél rosszabb, de pont kényelmesen kibírható a 10 órás repülés azokban az ülésekben, még úgy is, hogy csendben kellett ülnöm (a mellettem lévő magányos pasit mégsem akartam fárasztani, bár lehet, hogy őt meg lehetett volna fűzni az elején, hogy cseréljenek jegyet/helyet Tibbel). Meglepően hamar eltelt az a 10 óra, láttam pár jó filmet, befejeztem egy könyvet, aludtam, ettem, ittam, 2x még sétáltam is és már szálltunk is le. Felvettük a bérautót, bezsúfoltuk a bőröndöket és elindultunk a szálloda felé, ahol csak úgy néztek, hogy hányszor fordulunk és még mindig van csomagunk :)

Furcsa volt este sétálni a dél-angliai kisvárosban, olyan érzésünk volt, mintha el sem mentünk volna. Igen, olyan volt, mintha csak tegnap sétáltunk volna azokon az utcákon utoljára, minden olyan megszokott és ismerős olyan otthonos volt, pedig eltelt 153 nap, hogy utoljára sétáltunk arra és megkezdődött a lakás utáni hajtóvadászat is)…

 

Önjáró bejegyzés, köszönöm, hogy benéztél, amint lehetőségem lesz, megválaszolom a hozzászólásokat.

Azért volt még pár szép napunk

Na, azért nem temettük magunkat az utolsó néhány napban sem. Ugyan egyre üresebb lett a lakás és egyre nagyobbak lettek a kupacok, amik már nem fértek bele 1-1 bőröndbe, de majd a másikba bepréselem valahogy címke alá kerültek. A hétvégéken még mentünk erre is és arra is felfedezni.

Éppen csak feltettem Kiviéket a repzajra, már indultunk is neki a városnak, hogy az addig kimaradt főmúzeumot bejárjuk. Igaz, Babu sofőrjének gőze sem volt, hogy merre is van a Government Museum, de Babuval való gyors smsváltás után már oda is talált a srác. Vicces volt, hogy térképet olvasni ő sem tudott, viszont remekül kérdezett vissza többször is, hogy “why, sir?”. Azt mondjuk, nem értettük, miért lényeges tudnia, hogy miért akarunk múzeumba menni és miért fontos, hogy megtudja, miért kapcsoltatjuk ki a légkondit. És azt sem értettük, miért kell tudnia, hogy miért megyünk ügyet intézni az internetszolgáltatóhoz. Mindegy, vidám volt, hogy megtalálta a múzeumot nekünk és attól is, hogy megmondtuk neki, hogy a házisárkány fázik, ezért kell kikapcsolni a légkondit (kezdődő csúnya vírusos torokgyík már akkor éreztette hatását rajtam). Attól pedig sokkal boldogabb volt, mikor a múzeumba érkezés után mondtuk neki, hogy nyugodtan menjen haza, innét kezdve a helyi bkv járatait használjuk és élvezze a szombat délutánját kiscsaládjával.

Bejártuk a múzeumot, bár elég elkeserítő volt a látvány;  lepukkant épületek, jobb időket látott szobrok, de kétséget kizáróan remek gyűjteményt halmoztak fel (annak idején).

És még ellátogattunk Pondicherry-be is, hogy finom indiai borokat is tudjuk a bőröndbe préselni és néhány Kingfisher sörrel is mérgezhessük magunkat. Persze, a botanikus kertben látott, szomorúságos élményről már írtam korábban, de azért összességében Pondicherry csudi egy kisváros.

Az utolsó 1,5 hét(vége) pedig a várostól búcsúzás és a csomagolás jegyében telt tényleg…

Vegyes fotókat a Chennai.bengal picasa oldalon találtok, az utolsó néhány albumra kattintva… (pl. Pondicherry album)

 

Önjáró bejegyzés, köszönöm, hogy benéztél, hozzászólásokra igyekszem válaszolni.

Vegyes kirándulós

A 4 napos kirándulás után Tib sajnos visszatért a bányába, mi meg próbáltuk felfedezni Chennai környékét.

Buszoztunk egy sort, mert B nagy buszos és a helyi légkondis járatok ráadásul VOLVO járgányok.

Kocsiztunk is rendesen, Babu nagyon kedvesen és aránylag késésmentesen furikázott minket ide-oda. Igaz, Mamallapuram-ban, nem tudta, hogy merre van Krishna vajgombóca, golyója vagy labdája, vagy minek is nevezzem :) (Krishna’s Butterball) a főbb látványosság,

 

sőt sajnos a Shore Temple-t sem tudta elsőre megtalálni (telefonos segítségre volt itt is szüksége). De amikor a krokodilos parkba hívtuk, szívesen csatlakozott és jött megkuksizni a különböző fura hüllőszerzeteket is.

Megtalálta nekünk a Chennai legnagyobb (vagy legöregebb) fikuszfáját, amit ugyan én mutattam meg neki a térképen, hogy merre is van (azt hiszem, igazából nem tud térképet olvasni), viszont lelkes volt nagyon, amikor a Szent Tamás hegyre kértük, hogy vigyen fel. Mondjuk, a reptérre szombaton már nem ő vitte ki Kiviéket, mert a sofőrjét küldte maga helyett…

Mindegy, Babu ide, vagy oda, azt hiszem, egészen jól szórakoztunk, miközben Kiviékkel próbáltuk felfedezni a várost és  a környékét. Jókat ettünk, bejártuk, amit lehetett, láttunk katolikus esküvőt is, a kurtaárusok is vidámak voltak, amikor távoztunk üzleteikből (bár az elképzelhető, hogy nem mindig a bevételnek örültek, hanem inkább annak, hogy megszabadultak tőlünk).

Persze, nagy látványosságnak számítottunk Chennai utcáin, mert fotók sokasága készült velünk (megint). Bár ezt még ma sem értem, hogy mit kezdenek majd a fotókkal, amiken ott vigyorgunk (talán ők is blogot írnak rólunk) ?!

 

Így a 1,5 hét gyorsan elrepült és B meg édesanyja remek élményekkel, néhány színes kurtával és ilyen-olyan aprósággal megpakolva visszatértek Magyarországra.

Nekünk sem volt már sok vissza, a következő 20 nap arról szólt, hogy próbáljam összepakolni a kis életünket néhány bőröndbe és felkészülni a visszatérésre Európába… (meg persze ezerrel az ingatlanos oldalakat bújni)

Babu alatt, további kirándulásos képet találtok ám :)

 

Önjáró bejegyzés, köszönjük, hogy itt jártál, a hozzászólásokat is megválaszolom majd ;)

 

Kapcsolódások:

Mahabalipuram (Mamallapuram) – majd a wiki megmondja (EN)

Qutab Minar

Szóval, a múltkor ott hagytam abba a 4 napos kirándulás elmesélését, hogy elhagytuk Agra városát,  remélem, van még érdeklődő így utólag is az élményekre… és irány a repülőtér. Ami mondjuk, még egy kicsit odébb volt, mert Agra és Delhi között közel 200 kilométert kellett még beszélgetnünk a sofőrrel, hogy egyben megérkezzünk a repülőtérre, sőt Tibnek még volt egy kívánsága aznapra.

Szerette volna megszemlélni a híres, magas, nem rozsdásodó vasoszlopot, ami Qutab Minar (Qutub, Qutb) vörös homokkő torony mellett (közelében) áll. Mondjuk, az, hogy nem rozsdásodik, az csak részben igaz, de ezzel most nem foglalkozunk.

Az út alapvetően jól telt, egészen sok kérdést tudtunk összeszedni Tibnek, hogy a sofőrrel eltársalogjon. Megtudtunk pár érdekes dolgot a családjáról, az egészségügyi ellátásról, a kasztokról, az istenekről és már bele is kerültünk Delhi nagy csúcsforgalmába. Na, ott inkább csendben voltunk, hogy arra koncentráljon. Sajnos az út elég hosszú volt, az a 200 km valahogy elvette a napunk nagyobbik felét és a városi forgalom is vitt a maradék időnkből jócskán. Azért persze sikerült ellátogatni Qutb Minar környékére és jól körbe is tudtuk járni az első iszlám építményt Indiában.

Qutb Minar, vörös homokkő oszlopa nem valami elkapkodott építmény, közel 200 évig tartott megépíteni és azóta háromszor ugyan felújították, de töretlenül áll és hirdeti az iszlám nagyságát, erejét, mindenhatóságát (vagy valami ilyesmit). Amúgy jó magas is, mert 72,5 méter, és ezzel a legmagasabb, téglából épült minaret.

A vasoszlop pedig, hát mit is mondhatnék róla, egy hatalmas, kicsit rozsdásodó oszlop, ami először elvileg egy csillagászati központban állt, később került csak át ide.  És ebből arra következtetnek, hogy Indiában már 400 körül volt esetleg csillagászkodás…

 

Megbámultuk jól a magas tornyot, oszlopot, a romokat és megint pár sztárfotót ellőttek velünk a helyiek, így kerek volt ez a délutáni látványosság is. A felhők viszont gyülekeztek az égen és a repülőt is el kellett érni, indulni kellett. Átvergődtünk a hétfői csúcsforgalmon, elbúcsúztunk a sofőrtől és megnyugodtunk, amikor mondta, hogy csak másnap hajnalban indul vissza Jaipur felé. Talán az éjjel kialudta magát és saját tempójában visszaért szerencsésen.

Mi pedig kicsit elszédültünk, mert Delhi reptere olyan, mint egy igazi repülőtér (még Costa is volt, ahol jól bezabáltunk mindenféle finomsággal). Mire repülőre ültünk a vihar is kitombolta magát, már távolodott, ezért a gép simán felszállt és hazarepített minket Chennai kis szutykos repterére…

Több fotót a kép alatt találsz, ha érdekel :)

Kapcsolódások:

Qutb Minar (épületek) – majd a wiki megmondja (HU)

Qutb Minar – majd a wiki megmondja (HU)

Qutb Minar – majd a wiki megmondja (EN)

 

 

Goldenblog 2010

Képzeljétek, az Élmény-képek Indiából is bekerült  a GoldenBlog 2010 fotós blogok kategóriájának ötvenes listába. Ami persze nekem nagyon nagy szó, és boldogság. Ha ennél tovább nem is jut, már így is nagyon vidámító és köszönöm a zsűrinek, meg  MINDENKINEK!!! :)

Szép napokat! Jó fotókat! És gratula a többi 49 jelöltnek is!! :)

Babu

Hogy pontosan mi is Babu neve, nem tudjuk. Az elején elhadarta, aztán még háromszor megkértük, hogy mondja el, de nem bírtuk felfogni. Így csak a becenevével vagyunk képben. Igaz, egymás között Lolkának hívtuk, mert valahogy kellett róla beszélni úgy is, hogy ne mindig jöjjön rá, hogy őt emlegetjük.

Hogy ki ő?

Babu a mi sofőrünk, aki messziföldi tartózkodásunk nagyobbik részében próbált furikázni minket városon belül vagy  1-1 szombati kirándulás alkalmából városon kívül is.

A márciusi kaotikus állapotokról nem mesélek, ott volt néhány más sofőr is, de velük én nem nagyon találkoztam, Tib meg jó politikusként nem mond se jót, se rosszat róluk.

Na, szóval:

Eddig erről még nem meséltem, de valóban volt sofőrünk, mert másképpen megoldhatatlan lett volna Tib munkába járása. Ok, járhatott volna busszal is, mert nem lett volna sokkal lassúbb, de azért kényes európaiként az sem lett volna annyira egyszerű helyzet 35 fokban és nagy páratartalomban.

Tehát nem autót tartottunk fel, nem annak a költségeit fizettük havonta (benzin, adók, biztosítás), hanem egy sofőrszolgálattal kötött szerződés (bár ezt a szerződést a mai napig nem láttuk) alapján heti 6 nap Babu jött értünk és vitt ide-oda-amoda már amikor jött.

Azért nem volt annyira egyszerű, mint ahogy azt kimondani vagy leírni, esetleg elgondolni lehet, hogy SOFŐRünk van/volt.

Hogy miért is nem? Holnap megtudod…

Önjáró bejegyzés, köszönjük, hogy itt jártál és hozzászóltál, amint lehetőségem lesz, megválaszolom  soraid. Szép napokat!

Taj Mahal

Jól elaludtuk a spanyol – holland mérkőzést, egyszerűen nem tudtuk megvárni, hosszú, mozgalmas napok voltak mögöttünk. Sajnos az időeltolódás miatt az éjfél előtt 10 perccel kezdődő mérkőzések valahogy kiestek a látókörünkből, pedig nem vagyunk koránfekvő népség (általában). Hétfő reggel az volt az első, hogy a BBC-t bekapcsoltam és megnéztem a főhírt benne! Éljen, spanyoloknál a kupa!!!

Gyors reggeli után már indultunk is a fő-fő-fő attrakcióhoz, mert ugye, hogy is lehetne eltölteni Indiában bármennyi időt is, anélkül, hogy ne nézzük meg a Taj Mahal csodás épületét!?

A parkolóban itt is jól lecsaptak ránk a vegyünk ezt – vegyünk azt fickók. Az is ki van ám találva, hogy üzlet legyen abból is, hogy juthat el az emberfia-lánya a kijelölt parkolótól a kapuig. Nem kevesen akarták, hogy velük gördüljünk el a bejáratig. Végül egy lovas-hintót (szekeret, kocsit) fogadtunk fel, de az önkéntes idegenvezetőkből ismét nem kértünk. Ez leginkább időhiány miatt volt fontos, mert a magunk tempójában akartunk haladni, még hátra volt egy mutatvány Delhi külvárosában és a repülőt is el kellett érni…

Így hát gonosz, kényes európaiként nem fizettünk plusz idegenvezetőért, amit persze az orrunk alá is dörgöltek, hogy ilyen drága jegyet képesek vagyunk kifizetni, de vezetőt meg nem akarunk még pár rúpiáért?! A jegyért 750 rúpiát kellet fizetni fehér, kényes európaiként, a helyiek jegyárát nem néztük most kivételesen, de általában  250 aránylik a 20 vagy 10 rúpiához típus volt a különbség (ami ellen nincs is kifogásunk, mert tényleg nagy szegénység van, csak ne akarják megmondani, hogy még mire költsük a pénzünket).

Szóval, ültünk a szekéren, megálltunk jegyet venni, kaptunk hozzá cipőborítót és egy üveg ivóvizet, és már készen is álltunk a bebocsátásra. Ami nem volt annyira egyszerű, mert a kapuban teljes motozás volt, de annyira, hogy Kivi mini, becsomagolt szívószálja fennakadt a táskaellenőrzésen, B 3lábát (állványka a  fotógéphez)  el is vették rögvest az őrök, ami eléggé szájízromboló hatást gyakorolt ránk, pedig méretét tekintve kb. 15 cm sem volt. Ami marhára bosszantott minket, mivel volt pofám és az utánunk érkező, hatalmas fotóstáskát cipelő indiánt megkérdeztem és neki bezzeg nem vették el az állványát, sőt még ugye legalább tizedannyit sem fizetett a belépőért. Itt nem kicsit voltunk morcosak és felháborodottak, főleg, hogy kiírva sehol sem volt, hogy nem lehet bevinni egy mini tripodot (általában nem szeretjük a problémás ügyfeleket a reptereken sem, mert megérhető a szabályzat, de itt azt hiszem csak kekeckedésről volt szó).

Mindegy, bejutottunk és próbáltunk nem puffogni tovább.

A látvány mondjuk magáért beszélt, tényleg kitett magáért ez a szerelmetes Jahan sah, hogy legkedvesebb feleségének (Mumtaz Mahal) tett ígéretét megtartsa. Bár Tib szerint azért ezeket a régi indiánokat (is) érdemes lett volna valami pszichológiai teszt alá bevetni, mert amit műveltek, az azért eléggé nonszensz (persze, nem csak indiai uralkodókról beszélünk most, mindenhol vannak kicsit fura fazonok). Azért valljuk be, hogy meggyilkoltatni az építész feleségét azért, hogy az építész átérezze az asszonyka elvesztésével Jahan sah fájdalmának súlyát, azért az elégggggééé morbid (nem csak ő csinált ilyet, most itt őt említjük, mert Indiában vagyunk).

Megnéztük a csudi kifelé dőlő tornyokat, amik a szemben lévő épület kapujából pont olyanok, mintha valójában párhuzamosak lennének. Ezt úgy tudom elmondani, hogy ha két párhuzamost nézel, azok egy idő után kicsit közelednek, sőt elég messziről még talán össze is érnek. Na, ezek a tornyok, meg pont úgy állnak, hogy ne lásdt azt a párhuzamos közeledést (perspektíva).

 

Bementünk a mauzóleumba is, a mecsetet sem hagytuk ki, de nem, nem készítettünk a márványpadnál ülve fotót, mert mindenkinek, a világon mindenkinek, aki a Taj Mahal előtt fényképezteti magát van egy ilyen képe, nekünk ne legyen. Mert mi ilyen renitensek vagyunk.

Viszont megnéztük az oldalsó épületben lévő kis múzeumot, ahova szerintem a látogatók 15 %-a sem néz el (főleg, hogy külön pár fillért még fizetni kell érte). És elindultunk visszafelé az autóhoz, hogy csomagjainkat a szállodából felvegyük és újra az “ismerem én az utat, csukott szemmel” is típusú életérzés tartson minket picit rettegésben.

Nem hagytuk most annyiban, igyekeztünk Tibet ellátni mindenféle kérdésekkel, hogy a sofőr figyelmét az úton tartsa, de így is sikerült pár remek fotót készítenem a visszapillantóban…

 Taj Mahal körüli kattogtatott pillanatokért a csukott szemű sofőrre klikkelés után juthatsz (ha el nem felejtettem kikapcsolni a nem nyilvános gombot az albumban)

 

Kapcsolódások:
Taj Mahal – majd a wiki megmondja (HU)

geographic.hu (Taj Mahal) (HU)

 

Hogy én mennyire kivagyok attól, ha úgy látom leírva, hogy Tádzs Máhal, pfu, elmondani sem tudom…

Agra Fort

Fatehpur Sikri-től már tényleg nem volt messze Agra. Szerencsésen megérkeztünk, a szállást is elfoglaltuk és gyors frissülés után már indultunk is felfedezni az erődöt.

igen, jól látod, az ottttt a nő kezében egy kisgyerkőc

Éppen csak beültünk a szállodánál az autóba az eső is megérkezett, de nem adtuk fel, ez nem is kérdés. Igaz, mindenünk vizes lett két pillanat alatt, ahogy kiszálltunk a kocsiból a Vörös Erődnél, pedig még esernyőnk is volt, sőt egyet a sofőrtől is kaptunk, de egy igazi felhőszakadás ellen nem sokat lehet tenni(még Indiában sem). És melegben egy kis eső, mit számít?

A  Vörös Erőd a Yamuna folyó partján áll és Akbar  (igen, a Fatehpur Sikri-t is építő Akbar) építtette vörös homokkőből meg mindenféle csudi márványból, szépséges díszítéssel tarkítva 1565-1573 között. Aurangzeb ide zárta el apját  Jahan sahot élete utolsó néhány évére, talán mert túl sokat költött a családi vagyonból a Taj Mahal-ra. A valódi ok valami mogulok közti viszálykodás, meg uralkodási nézeteltérés volt és családi veszekedés (részletek itt).

 

Persze, minket minden lenyűgözött, akármit is láttunk. Leginkább az erőddel átellenben álló nagy márvány hodály…:)

Elképesztő, hogy mennyi pénz volt itt régen. Valószínűleg most is sok pénz van az országban, csak nem arra költik, amire kellene.

Szóval, mi tátottuk a szánkat rendesen az erődöt körbejárva, a helyiek (indiaiak) meg tátották a szájukat, minket körbejárva. Megint készült néhány sztárfotó Kiviről, B-ről és rólam is idegenek társaságában, ki tudja, hol lesznek ezek a képek felhasználva. Mindenesetre mindenki nagyon vidám volt és mi is örültük ennek :)

 

Mire benéztünk mindenhova, ahova csak bírtunk, már nem esett, ezért megkértük a sofőrt, hogy vigyen fel minket a helyi plázáig (nem röhög, van ilyen Agra városában, több is) és utána térjen pihenőre, mi majd hazasétálunk. Furán nézett, hogy plázázni akarunk, de sötétedés után már úgy sem nagyon lehetett mit látni, főleg, hogy a nevezetességek általában napnyugtával bezárnak.

Így a vasárnap esti vacsoránkat a helyi McDonald’s vegetáriánus és csirkés szendvicseivel ünnepeltük, majd kicsit még ismerkedtünk a helyi plázaélettel, de a holland-spanyol mérkőzést már nem bírtuk ébren megvárni…

Én igyekszem mindenhol (a világon mindenhol) kipróbálni a helyi mekit, mert igen is érdekes felhozatallal lehet találkozni. És a Big Mac Index úgy is a meki árai épül (részletek itt pl.)

 

Több fotót képre kattintva találsz

Kapcsolódások:

Agra – majd a wiki megmondja (HU)

A vörös erőd – majd a wiki megmondja (HU)

Mogul Birodalom – majd a wiki megmondja (HU)

Big Mac Index. (HU)

Tudtad? – XX.

Tudtad, hogy a banánfa csak egyszer terem és utána meghal (kivágják), majd a gyökeréből újra hajtani kezd és ezen lesz a következő kupac banán? (kicsi, nagy, duci, vékony, zöld, sárga, piros…)

És azt tudtad-e, hogy a banán (szinte) minden részét hasznosítják valamire?

-a virágból pl. finom falatokat készítenek (nyersen és sütve is mondjuk:  vada)

-a termést megeszik, megfőzik, leszárítják,  stb.

-a levelet csomagolásnak, tányérnak használják

-a gyökérből nyert nedv pedig gyógyhatású és a banánt természetesen takarmánynövénynek is felhasználják.

Részletesebb ismertetők a banánról itt:

Neked mekkora a banánod?

Kulinarisvilag.hu (HU)

Minden, ami banán (HU)

Banán – majd a wiki megmondja (HU)

Banana – majd a wiki megmondja (EN)

 

Fatehpur Sikri

Vasárnap megint csak korán kellett kelni és indulni, de akkor kivételesen a sofőr volt az, aki kicsit eltolta az indulás időpontját. Mindegy, tudtunk várni rá és addig felfedezhettük a panziós család apró kertjét is.

Miután befészkeltük magunkat az autóba, a csomagok is a helyükre kerültek, elindultunk Fatehpur Sikri felé, ami nagyjából 5 órás utazásra van. Ezzel csak az a gond, hogy valóban hosszú volt az út, de nem azért, mert messze volt (200 km nagyjából), hanem mert nem mennek az autók itt messziföldön még az autópálya(szerűségen) sem gyorsabban 80-90 km/h sebességnél (de volt, amikor 40-50 volt az a sebesség). Ami mondjuk nem is baj, abban az esetben, ha a sofőr csukott szemmel is ismeri az utat, akarom mondani csukott szemmel vezet.

Én vettem észre, mert én ültem hátul (3. sor) abban a szögben, ahonnét a visszapillantóban pont látni lehetett a sofőr szemeit. Még szerencse, hogy éppen az egyik szünet előtt nem sokkal, mert kicsit le tudtam nyugodni, mielőtt visszaültünk az út további részére az autóba. Mert nem a meghalással van a baj, hanem azzal, hogy láttam, hogy meghalhatunk, mert csukva van a szeme.

Persze, kiderült, Tib, aki az anyósülésen ült, már korábban észrevette, hogy a sofőrünk elbóbiskol néha-néha, és meg is kérdezte tőle, hogy álljunk-e meg szünetre, de aztán valahogy nem folytatták a dolog megvitatását.

Mindegy, megálltunk, ettünk, ittunk, tisztálkodtunk és próbáltuk rábeszélni Tibet, ha már ott ül mellette, akkor igyekezzen beszélgetni vele, mert azért az megnyugtatóbb lenne, ha ébren tudná tartani. Sajnos Tib nem egy beszédes alkat, de azért szerencsésen megérkeztünk  Fatehpur Sikri környékére és biztosítottuk a sofőrt, hogy most tud 1-2 órát nyugodtan pihenni, mert addig biztos nézelődünk majd.

Amint kiszálltunk az autóból, rögtönk ránk is ugrottak a kisfiúk, hogy ezt vegyünk meg, azt vegyünk, meg a tuk-tuk sofőrök és a buszhoz iránytó népek is. Elég nehéz volt a döntés, hogy a parkolóból melyikkel is menjük fel a bejáratig, de döntenünk kellett, mert addig nem hagytak nyugton minket.

Tuk-tuk lett belőle, mert B és Kivi még korábban nem utaztak ilyennel, ezért hát azzal indultunk volna fel, ha utunkat nem állják a helyi önkéntes idegenvezetők. Mindenáron körbe akartak vezetni minket Fatehpur Sikri falain belül pár rúpiáért cserébe. De mi nem akartunk vezetőt, mert azzal más tempóban lehet halad, mást mutat meg és mi különben is jól elvagyunk egyedül. Persze, ezt megkaptuk a belépő megvásárlása után is, hogy ha már ennyi pénzt fizettünk jegyre, akkor miért nem tudunk még egy keveset áldozni a körbevezetésre is?! Mindegy, gonosz népek vagyunk mi, ezért magunk indultunk neki felfedezni a dolgokat.

Fatehpur Sikri 1571 és 1586 között épült és fővárosa is volt 14 évig a Mogul Birodalomnak. Az iszlám és a hindu építészeti stílust alkalmazta Akbar ennél az építkezésnél is.

Ma már csak múzeumváros egyesek szerint szellemváros (meg UNESCO világörökség része is), ami elég népszerű, mert a nagy melegben is jöttek  a népek és próbálták megismerni a múlt egy darabkáját.

Mi is jól körbejártuk, felmentünk és bementünk mindenhova, ahova csak tudtunk, de voltak olyan részek, ahol képtelenek voltuk megmaradni, mert addig ismeretlen szaggal találtuk szembe magunkat. Nem tudtuk, hogy denevérpisi és galambszar (kisállatok ürüléke stb)  keveréke a meleggel, vagy valami ezermillió éve rohadó kishullák szaga, de eléggé kellemetlen volt és gyomorfogató is. Ilyet még egyikünk sem érzett korábban, sehol…

Kifelé jövet megint elkaptak a kiskölkök, és leginkább a belépőjegyek után érdeklődtek, hogy megkaphatnák-e?! Igazából nem tudták elmagyarázni, hogy miért kell nekik, de nagyon erőszakosan és elszántan a belépőjegyeket akarták megszerezni. Egyet adtunk nekik, nem tudom, hogy miért is nem adtuk nekik a többit is, de akkor nem voltunk olyan hangulatban. Most így visszagondolva már sajnálom, hogy nem adtuk nekik mindet, de hát ha elmagyarázzák, hogy pontosan miért is kell nekik annyira a mi jegyünk, akkor talán megértjük és könnyebben megválunk azoktól a jegyektől.

Visszavitt minket a tuk-tuk a parkolóba és már indultunk is tovább. Mivel nem sokat kellett menni egyenes, unalmas útszakaszon, nem aggódtam annyira az elalvó sofőr miatt és jó érzés volt tudni, hogy olyan sofőrünk van, aki csukott szemmel is ismeri a környéket…

     

a kép mögött találsz még képeket a kirándulásról

Kapcsolódások:

Fatehpur Sikri – majd a wiki megmondja (EN)